"miért nem tudok most verset írni"

Az ideák kitűnnek modern köntösükkel,
Szerencsétlen véletlen folytán megtáltosodik a régi
Szinte meghal aki sápadt, szinte megeszi a nincs is
Mert meghúnyászkodik és láthatatlan kéz irányít.

Teremtő iszap, húgyos istene a földnek
Rád gondolok téli verőn, a mai októberi napon
Nincs madár, a fészek ott van. Talán
Visszajön aki elment. Mesterkélt fölháborodás.

Egy múló látvány, más semmi.
Nem utazik át az égen madár.
Hideg romhalmazban kúszik egy
Nem iszapos kaján batár.

Csak az számít, hogy isteni mivoltomat
Ne tudja meg senki fia. Mert aztán
Még rájönne a sok füstös haramia
Hogy az ott semmi, csak lógó ászkarák.

Ennyire éhes a száj, hogy már nem is beszél?
Megnyílik a fejem, benne szétmegy az agy
Megeszem, jóllakom belőle és még marad
Annyi, hogy képmutassak, s szídjam magam.

Az én fejem attól áll ellen
A tévképzeteknek, hogy tudja
Maga is csak egy tévképzetemnek
Része.

Mindenki, aki rámtalál
A másik énem haptákba áll
Két énem van, kettő közt száll
A barna, füstös ködóceán.

Mert mi szép az itt van belül
S mi megáll egy határnál
Csak nem lát a ködóceánon át,
Nem lát csak esőt meg sarat.

Én is kijöhetnék a térdeplő
Vak kalitkából. Fejem fölött
A csap vize zúg, folyik rám
A hideg kaján pótcselekvés.

Érzések és pofonok, gúny, fintor,
Nincs arc, nincs bor, nincs semmi.
Láthatatlan kéz körbefogja az
Ízlésen túli dolgokat.

Nincs teremtő könyörület
Mely megold mély magyarázatokat
Nincs csoki, mely visszatér a fára
Mikor még nem volt más csak alapanyag.

Körvonalazódik az átok, magamra másban
Mint palackpostában az üzenet nem találok
Konkrétan elűzöm magamtól a vágyakozást
Hogy föl ne háborítsam még szunnyadó szellemeimet.

A fa szelleme megnyugszik, nem ugat vissza
A tó szelleme távol, csend övezve, nem térít meg
A porszemcse mely a gépezetet megakasztja pihen elhagyatva
A moslékot már megette a disznó, de van még holnapra.

A csőtörés az utcán megakadályozza a forgalmat
A fejembe pénzt csörget egy koldus, egy milliomost vádol
De megismer engem, és elbújik szégyenkezve,
Bennem nincs annyi érték, mint benne, csak filléreken tengődöm

Egyről a kettőre, nem tudok lépni
A szex a fingástól még nagyon távol esik
Széthull a fejem, a lábam meghal, én is
Sajnálat övezi haszontalanságom vigaszát.

Bor ömlik tüdőmre, holt szemem merev
Hajam zsíros, szétáll, remekül fest, modern
Hull a pénz, megüti magát a porban
Én elhalok, csendesen hátat fordítok a tiszteletnek.

Őszinte felsülés, nemtelen biccentés
Értelmetlen kihuny, lángtól mentesen
Nem izgat semmi, nem tudok verset írni,
Ruháim nem tépődnek, vágni kell, nem sírni.

Meghívó egy lánynak vagy inkább mégse
Temetés előtt, halál után megvizsgálom,
Hogy élek-e még, de nem.
Most csendesen megfogom két kezem.

Ajkamra csókot nyomok. Megnyalom szájamat.
Teremtő iszapba belefolyik a húgy és a latyak.
Megölelem magam, összekulcsolódnak lábaim.
Megismerem magam, ha szembejövök az utcán

Még félhomályban, napszemüvegen át is.
Ha a korom megfelelő, bár pedofil vagyok
Magammal, akkor elhajlik fejemben
A finom, halványrózsaszín nárcizmus.

Sót eszem, nem nyáladzom, büdös van itt
Belül. Észre se veszem, hogy nem látok ki
A fejemen. Nem tudok megbocsátani magamnak
nem vagyok képes rá. Lehetetlen. Nem vagyok ember.

Csak egy lord tud megbocsátani, egy gyermek.
Csak egy nő tud megbocsátani, egy szerelem.
Csak egy halál tud megtéríteni, egy isten.
Csak egy hüvely tud megmásítani, itt benn.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.