Tél a nyárban


Milyen hideg lett az arcod.
Mint mikor gyerekkoromban,
telente lefekvés előtt még kimentél a havat eldobni.
Féltünk, hogy reggelre teljesen betemet minket,
de siettél vissza esti puszit adni.
Akkor éreztem hozzád érve ezt a hűvösséget.
A kezed is hogy elnehezült.
Felemelem és csontos ujjaidat ügyetlenül
összekulcsolom behorpadt mellkasodon.
Most el kell mondanom helyetted és érted azt a két imát,
amit ilyen alkalomra jónak gondolok.
"Legyen meg a te akaratod ...,
... imádkozzál  érettünk, bűnösökért most és halálunk óráján."
Kinek az akarata? Sose halnánk meg, ha rajtunk múlna.
Reménykedünk, hogy késik, lekéssük, vagy sosem érkezik el,
de nincs hótorlasz, sem a forróságtól felboltozódott,
kitágult sín, mi megakadályozná érkezését.
Ez a te halálod órája.
Jó lenne mondani valami személyeset, elbúcsúzni.
Beszéljek a magam fájdalmáról vagy kívánjak jó utat neked?
Torkomon a szó, de nem mondom ki hangosan, neked már nem kell.
Érzed, amit én, és már többet hallasz és látsz, mint én.
Félresepersz pár felhőt magad elől,
és ha nem felejtetted volna itthon a sót,
fel is szórnád az utat, hogy tiszta legyen,
most és mindörökké. Ámen 






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-09-08 22:38:51
Utolsó módosítás ideje: 2014-09-09 00:32:31