Aquincumi szőlőstál

Angyal voltam;
túl mélyre estem.
Mint valami aquincumi szőlőstál;
szárnyak nélkül pedig nem teljes a testem;
s ahogy körülnézek e Földön, hol rengeteg ős jár;
rájövök : mind az én őseim,
nekik fejletlen a szárnyuk, koponyájuk csontkarámjában
ki tudja milyen indulat
barázdált agyat...

s talán ők rosszat látnak akármilyen másságban.
És én is más vagyok.
Ők nem tudják, hogy hontalanok.
Mindegyik úgy tudja: Van hazája.
Nekem itt belül égeti mellkasom,
hogy e gyáva népnek már régóta nincs hazája.

Elfogadtak volna, mint szeretőt,
s mi van, ha meggyengülök, megvénülök , megbetegszem,
hogyha a gyertyaláng már a koponyám álmaira nőtt
és sebezhető lettem?

Olyan gyermek, kiből a gyermeki báj eltűnt,
olyan férfi, kinek ereje törvény szerint letűnt...

Mi van akkor, ha csak két Krisztus marad
megváltani, amit gyengévé tett a halál ,
egyik az elme, s másik a lélek ;
s mi van akkor, ha már mind kettő sivár?
S ott peregnek a szőlőszemek,
s én már nem félek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: AngyalságomFeltöltés ideje: 2014-04-29 16:59:13
Utolsó módosítás ideje: 2014-04-29 16:59:13