Irodalmon kívüli
álmok járnak önelégületlenségben
s kelnek a porszőrös utcákon
nyomdokaikban kátyúk
hogy harcoljunk, meg küzdjünk
a belénk táplált álmokért
a köldökzsinór elszakadt…
unni már
hogy a psziché is csak emésztőrendszer
szó és szar is egyre megy
meg egy helyre
nem többször
csak egyszer
olyan, mint a csatornaszag…
az irodalmon kívül írni
csak azt ami jön
színnel írni
meg szín nélkül
zsírkréta csak mind
amit felver majd az eső
a betonváros a vázlatokat fecnikre tépi
tervezni álarcot
bűnözni is
meg vegetáriánusnak lenni
mind ahányszor harapnak majd
tisztességesnek lenni
adakozni
hogy majd a rászorulók helyett
elverjék az adományokat
az öltönyös faszok
érzelmesnek lenni továbbra is
meg tisztességesnek
s lenni akkor is
ha ürülékből van
és nyakig ér már az egész város
psszt…
csak nyelni
nem baj, hogy szembeszél
csak hugyozni tovább
s nézni a város pisztolycsövét
inhalálni zaját
nyelni az összemosott színeket a tájban
hagyni, hogy indigózzák olcsóságaink
meg nyomorúságaink
ne tűnjünk ki
jobb sablonnak lenni
bégetni tovább a nyájban
legelni
s iratkozni önismereti tréningre
venni egy kis agyszappant
hagyni
hogy mossanak tovább
a lila alkony-sötéttel
hagyni póznákon teregetni lelkek anatómiáját
a negyedikről öntenek nyakon moslékkal
de csak hordani tovább álszent szüzek glóriáját
mintha mások lennénk
s nem zavarna senkit
ez az egész
csak szemet hunyni
térdepelni tovább
öltönyös faszokat ’ szopni ’ újra
megaláztatni magad
hogy aztán verjék az arcodra
csak kisétálni boldogan az irodából
markokban tízezrekkel
majd formába hozni olcsó ribanclelkeket
s tettetni továbbra is
hogy amit más tudna adni
az nem kell
mert mekkora bűnt követ el
ha zöld gerinces cigarettával kínál
s kár ülni mellé a párkányra feszes seggel
csak invokálni hiába
hogy milyen nézni is
szürke betonkérgét a valóságnak
s lapozni impulzuslapokat
melyekből sorra tépik majd a verseket
s nem többször
csak egyszer
csak egyszer nézni az ablakokba mélyen
nézni ahogy derékig ér az éjszaka
s minden alkalommal fuldoklik a Hold
a fényében
újra és újra
nézni tabuhártyás szemekkel
ahogy mindenki leszarik mindent
öncélú magányban locsolni tovább
bőreinket a mocskos lámpafénnyel
betakarva a csillagos eget…
nem foglalkozni soha semmivel
az éhbér az előszobában a csekkekkel veszekszik
s együtt marcangolják a küszöböt
odavisítanak néha
melyre fújva egy leheletnyi füstöt
attól megnyugszanak
nem éhes már senki?
továbbra is jóízűen szarni más taposómalmába
meg álmába olyan
mint észre sem venni
hogy köpnek ránk
mi meg magunkra
meg egymásra
kire legbelül féltve gondolunk
mintha élnénk mégis
egy széthullott törzsként
s írunk tovább
csendesen
az irodalmon kívül
egyetlen
iroda lomként…
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2013-11-21 11:11:02
Utolsó módosítás ideje: 2013-11-21 11:11:02
