Másik ajtóban

fölvette az utolsó kenetet,
aztán elkezdett haldokolni.
előbb csöndesen,
majd egyre hangosabban.

felpuffadt hasát simogatta
(mint egy terhes nőnek,
akkora volt neki); fájdalom
feszítette, de még fölkelt,

kikísérte látogatóit,
s kutyaszemekkel nézett:
hűségesen, kiszolgáltatottan.
mintha azt akarta volna,

dobjunk neki falás reményt.
de hát akkorra már
reményből volt a legkevesebb.
néztem ismerős arcát,

s ahogy állt ott – mögötte
félig nyitott ajtó esetleges
geometriája, függőleges csík
a szobából, feledhető

részletek –, magamra gondoltam,
akármilyen közhelyes,
hogy huszonöt év múlva
egy másik ajtóban én leszek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Mozgó Világ, 2008/11
Kötetben: Az időben rend van (, 2011)
Feltöltés ideje: 2013-09-21 16:03:32
Utolsó módosítás ideje: 2013-09-21 16:03:32