Kettesben a Lá(b)nyommal

Magam szemeiből is tintával locsolt gerberák és petúniák nőnek. A világból kihunyt csukott szemek is beisszák a papírból szavaim. Kovácsolt vasszempillák festenek a kapu elé, s úgy fogadnak mintha hazaérkeznék Hozzád magam is.

A gyapotfelhők is horizontok mögött bujkálnak, nem vagyunk messze egymástól, apró darabjaim…
Minden nap hőségben ébreszt a fájdalom, elpocsolyásodott arcom kitépem a verítékező álmokból, s Hozzád csepegem Drága Kislányom.

A virágoknak látszólag könnyű, hisz mindig jön a kókadásra valaki, hogy fellocsolja őket szépségükért.
De ki locsol fel bennünket az életből – a tetszhalálból – ha minden nap úgy pirkadunk, hogy köteleken akarjuk látni lógva a kaszást?!

Akkor én sem vagyok különb…

Szívem progresszíven ver, halmod alá visznek a pszichedelikus dallamok. Melléd fekszem – bolondnak tűnhetek más szemében – hogy magamban Veled társalgok.

De hisz élsz bennem!

Virágaidon tündérek zenélnek éppen – békésen -, én táncolok érted különféle helyeken. S nap, mint nap közös emlékeink invokálnak, hogy keljünk fel mindketten, egymás mellett, minden nap.

Itt ülök a parcellamezőkön, mely a társasjátékban egy ’ egy életből kimaradsz ’ lépcsőt szimbolizál, de érzem, itt ülsz mellettem a zöldre festett óceán lócán. S fogod kezem a fűszálak tornyán, hol te szirom vagy, s én leveledként létezem…  

A családi parkoló tündérkútja nyughelyem, s vizet merítek onnan, hol te szabad vagy a manókkal, én börtöneim hangrácsait tépkedem, meg önmagam nem létező határait.

Látod, most is egy asztalnál ülünk…
Én – Veled…
Te – Velem…
Te – Belőlem…
S én Belőled étkezem.

Villásreggeli.
Kanalas ebéd.
Késelt vacsorák.
Életválaszték.
Élet!
Én miattad éhezem…

Neonfényű kebleidből ennyire futotta, az örökzöld fenyvesek mellett, hogy invokáljuk irigyen a másokra húzott citromsárga szerelmeket.

Hol eggyé olvadtam a földdel, darazsak szaglásszák papírjaim, bordáim halmok, kezeim-lábaim gyökerek.
Kapaszkodom Benned!

Szívem nap, mint nap részese az oszlásnak, gerincem, s koponyám kopjafa, s levágott keresztek – nem hiszek istennek - ki gordiuszi csomót kötött a tarkómra.

Tépj szét!

Tépj, ha tekergő sztrádáin trippelek, s kövezz meg újra és újra – a rezgő nyárfák alatt – hol a hársfák is hárfán harsognak mellettem, s ítélj bűnösnek, vállalom, ha csak így láthatom Kislányom:

Álomittasan, fejbe lőve a hétköznapok szürke ágyúival.

Valóságvedletten vándorlok szirénköhögött utcákon nektárjaiddal, szorgos méhek verítékező munkájaként, s ragacsosan ülök mézeként, a csend szirupjaként.

Tördelem a pepitatáblákat értelem nélkül, s kereslek Téged, életem színességét.

Érzem, hogy virágzol… S tudom, kisétálunk majd ketten a homályos kapun, kézen fogva, hol most egyedül kelek át, s nem érdekel, ha többé én sem látszódom…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-08-12 04:04:45
Utolsó módosítás ideje: 2013-08-12 04:04:45