hallgat a felszín

Egyszer talán majd
afféle csend lesz bennem,
amilyen a szívből-nevetés.

***

Soha sem voltam annyira egyedül,
mint hazugságaimban
(pedig „a gyerekek őszinték”),
majd, ezt kiváltandó,
szótlanságomban,
hátha kevésbé gyűlölném magam
(nem lett így),
amiért nem tudok őszinte,
de mondhatnám úgy is,
önmagam lenni.

A sebhelyek magányosak,
némák, és megtanulható,
hogyan lehetnek láthatatlanok,
mint letört, vissza nem forrt
szilánkok a csuklócsont körül

bizonyos mozdulataimba mindig belefájsz.

Megtanulod.
Közben légüres, mindig légszomjas
senkivé,
majd semmivé fakulsz.


***

Kapaszkodom a kimondatlan szavakba,
pedig tudom, hogy régóta lakatlan mind
(és már kimondva sem beköltözhető),
és kapaszkodom a legbelső ajtó kilincsébe,
ahonnan nem tudom, hogy befelé vagy
kifelé induljak.

Olyasféle csend van,
amilyen az elfojtott zokogás.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-06-13 23:11:31
Utolsó módosítás ideje: 2013-06-13 23:11:31