Világító szemek

Sokszor utaztam vonatokon.
Először kicsi koromban éjjel.
Emlékszem, a futó fáknál is
nagyobb ámulatot keltett bennem
az égbolt, mely végtelennek tűnt
és öröknek.
Ekkor gondoltam először a halálra.
Nem hittem, amit nagyanyám mondott,
hogy a mennyben laknak az angyalok,
s néha lejönnek a földre, világító
szemeik pedig a csillagok.
A hideg árvaságot ma is érzem. –
Később  elméleti alapon
szemléltem.  A Pécs és Győr
közötti úton Heideggerbe mélyedve
mit sem láttam abból, mint cserélődnek
köröttem emberek, veszti
el, s veszi fel színeit újra a táj.–
Aztán jöttek a felnőtt évek, kattogtak
a kerekek: munka, esküvő, gyerekek, válás.
Sok dolgom volt, nem értem rá
a halállal foglalkozni. Pedig közben apám
belében nőtt a rák és a nagyanyám
is eltemettem.–
Vonaton mostanában ritkán utazom.
Rájöttem, a filozófiák  nem vezetnek
sehová, mint ahogy  némely utak is
fölöslegesek.–

A legsűrűbb éjben és ködben
is tudom mégis, mikor a kerék döccen:
angyal bukik át
a síneken.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-05-23 20:34:12
Utolsó módosítás ideje: 2013-05-23 20:34:12