Vackor elment

Most én várom őt úgy haza,
Ahogyan ő várt mindig engem,
Izgatottan, türelmetlenül.
Most fáj csak igazán, hogy
Annyit hagytam egyedül.
Ő csak velem akart mindig lenni,
De nekem mindig mennem kellett
S én tudom, hogy tudta: társak
Vagyunk, nem, mint ember és
Egy oktalan állat, hanem két
Mélységesen érző lélek,
Akiket egy fedél őriz meg
Hidegtől, esőtől, széltől,
Hótól, emberi jégveréstől.
Csak rám számíthatott,
S biztos lehetett benne,
Hogy bajában el nem hagyom.
Hány, de hány sebesüléssel,
Kisebb, nagyobb sérüléssel,
Jött meg, ösztön-hajtotta
Kóborlásaiból! Eddig mindig
Hazaért addigra, mire a munkából
Én is hazaértem, hogy
A kapuban várhasson
Ugrálva, hangosan
Méltatlankodva,
Hogy olyan sokára jöttem.
Mindig kitörő örömmel
Szaladt elém, s tudta,
Hogy a hosszas simogatás
És a séta, sohasem marad el.

Vackor elment.
Nem futott elém,
Amikor délután hazaértem.
Hátul a helye üres volt,
Hiába szólongattam,
Kerestem. Kérdezgettem
Ismerőseimet, hol és merre látták
S mentem utána kiabálva,
A hideg szeles éjszakába.
Ó Uram, vigyázz rá,
Hogy ne bántsa senki,
Mert nem tud vigyázni
Magára! Nélkülem ő is,
Amint nélküle én, árva.
Mert, ha ember hagy el,
Akkor nem maradsz magadra,
De, ha a négy lábon járó hűség
Hagy el, kívül, s belül,
Nos, akkor maradtál
Igazán egyedül.

Most én várom őt úgy haza,
Ahogyan ő várt mindig engem…


2013-03-05






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-03-05 13:01:04
Utolsó módosítás ideje: 2013-03-05 13:01:04