Pupillatágító

Vakító fény, felsíró csecsemők… Túl az alagúton,
Születni tele élettel… De vajon így kell alakuljon?!
Így, hogy termő tág pupillákat markostól, gyökerestől kitép a világ,
Rothadt gyümölcsöket fakaszt majd, szűkülő golgotavirág.
Elfolyt a magzatvíz… S mint ma, csöpög a csap,
De csak lassan csöpögünk utána… Lelkünk szomjas marad.
Szomjúságra szomjat olthatatlan szervezetlágyító,
Csordogál a magzatvíz, csöpög a csap, a látvány pupillatágító…
Magamba iszom lassan a látványt, túl a látszaton,
Vak emberek, vakító világ, vak fájdalom…
Vagy csak elvakult én, ki vakon foglalkozna veletek,
Hogy tudtok róla ti is?! Meg sem rezdül szemetek!
Szokás, hagyomány… Ragaszkodott félelem a ’ haláltól ’,
Hisz csak élet, s élünk, mégis hideg ráz gondolatától.
Kötődés Anyánkhoz magzatként köldökzsinór által,
Ma Földhöz kötve szárnyalunk, mégis lelkünk madarával.
Lelkünk táplálja a bolygó… Készít fel az útra,
Testünk eszköz, s minden lépés csak út az alagútba’.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-01-15 09:58:50
Utolsó módosítás ideje: 2013-01-15 09:58:50