Portrémilf

Nekem két fal a szoba,
Ami nem véd meg,
Legfeljebb megtámaszt.
Ugyanannyit ér,
Mint egy fal.
A három fal is
Csak körre
Töredezve ad teret.
A négy falnál is
Csak a kupolacsarnok lakájosabb.
S ha temetnek,
Egy burokban vagyok, halálosan.

Kilóg a lóláb a koporsóba
Láb alatt vagyunk
Megfogtuk az Isten lábát
Mint a patás ördögét
Aki mint egy puttó
Kezében nyíllal
Lógatja a lábát a felhőkről

hallom az idő ropogását
a fogaskerekek törik a térben
ami korpaként hullik
mint felhőből a hó
az idő elfolyik
mint az olcsó dalí festményen
és egy megdermedt pillanatban
belefagy a tükörképem

mit hozott a jézuskám
remélem nem otthonról cédrusfát
hogy legyen mivel fűteni
legfeljebb géppuskát
hogy legyen mivel küzdeni
ropog a tűz
ropog a fegyver
ha azt mondom tűz
a kályha már perzsel

A női szépség
Olyan mélység
Amit csak maga a nő nem él át
A természet kompenzál:
Felszínesek éteri szépséggel:
Mimikri
Megpróbálod felfogni ép ésszel
És magadat kinyírni

Nincs kedvem elindulni
Egy irányba se
Annyira rezignáltan
Kelek fel
Mocskos vagyok
De legtisztább a szívem
Itt ülök
Nem veszek tudomást a valóságról
Bemérem a hatótávot
Nem érnek pofonok
És csalódások

Már nem vetetem le magamról a rontást
Itt vegzálok
Nem látom a hosszú hajadtól a dekoltázst
Ne bánkódj
Szerelmünk kötését elrántod
Hogy te is elátkozz
Hogy átélhessem a felold(oz)ást

Egyik szemhéjam
Második felrepedésekor,
Pislogáskor vagy alváskor
Csak két dimenzióban
Láttam. Pislogáskor annak
A pillanatnak a tört részét
Ami kimaradt volna,
Alváskor pedig a zárszerkezet
Miatt kitakart részét
Az álom egészíti ki.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-11-01 17:04:50
Utolsó módosítás ideje: 2013-02-20 17:38:31