Ballada a láthatatlan szívszoborról ( igaz történet )

Lakodalma van ma módos Júliának,
lehajtott fejjel issza bérét a bánat.

Szülőjének hangja, édesen is éles.
-Öreg vagy már lányom, majd huszonhét éves.

- Unokát akarok, gyermekkatonákat,
kivont karddal vívó, úri fiacskákat!

Zokogja a szél is, kezében párta,
hiába szaggatja erővel a mátka.

-Még ma asszony leszel! Tíz gyerekkel áldva.
Faluvégen lányom, koldus bús az élet,

- zsellér Rómeóhoz nem adlak ki téged!

Gyenge Júliának hangja megbicsaklik,
kedvesének arca, arcán átvonaglik.

( -Ültem ablakomban, faragtam szívemet,
siratom majd én is, akasztott lelkemet.)

Akkor éjjel a félfán, kopogás hallik,
megfeszül az ajtó, ijedve kinyílik.

Belép az a legény, fájdalma széttép,
hű szemében kétség, várakozó éhség.

- Júliám, szép kezem, ugye megesküszünk?
Rád szabott a sorsom, nélkülem nem leszünk.

-Istent, édes szerelmem, nem adhatsz nekem!

Vánszorgott a remény, fel égi padlásra,
kukoricára térdelt az ellökött árva.

Szemezte imáját, míg őt hallotta,
szívének halását kötél csitította.

Így lett ő szívszobor, Júliában kelve,
hajnaltól hajnalig, mindig vele telve.

Áll láthatatlanul, kiszikkadt kenyéren,
Júlia ül ablakában, faragja serényen.

Motyogja, szidja Rómeót, a férfit,
mert őérte csak végtelen percig élt itt.

Simogatja szoborarcát megbomolva.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-05-29 08:32:25
Utolsó módosítás ideje: 2012-05-29 13:30:40