Végkorszak (II.)

Ez a reményfa nem virágot, szelet bont.
Fogam s körmöm is letörött.
Sorvadok.
Hitetlenkedve hallgatom – hitele megfogy –
a tévében a sokadik államelnököt.
Csúszom nem babéron, bérbobon egyre lejjebb,
a kanyarok vállalhatatlanok,
(ki)siklok, ha gázol az internet,
a fékpedált nyomni nem merem,
állatsorsot vizionálok embernek,
félek, féktelen gépek
érzéstelenítés nélkül elnyelnek -
merre járhat most az én emberem?
Várom, hogy egyáltalán megszülessen,
nehéz vajúdásnak adom a testem,
keressem, vagy várjam, hogy megkeressen?
Úttábla nincs a tengeren. De áltatom
magam, hogy meglelem.

S hogy fekhetek válladon
a vérrögös úton, vagy alvadt lábnyomodban,
útravalóul foszlott tampont hoztam,
ha elvéreznénk a rejtőszínpadon.
Senkiföldjénfutó lettem
a talpamtól a számig érő koszban.
A desztillált szavakról leszoktam,
párájuk, mint a tó, elnyelem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-12-30 17:59:57
Utolsó módosítás ideje: 2011-12-30 17:59:57