VI Ének
Végtelen ének, minden határkő
leple, szavak csúcsairól vissza,
az arcba zúzuló kék lavina,
a szerelemért felrianó
karcsú, fiatal illat,
hótollú madár, az öröm miatt
szárnyra kapott. A víz udvarán
már elaludtak a fák s most gyöngylik
a csend, fehér hidak hajolnak,
nézd csak, - át a halálon.
Hány életed van Ember, nem tudom
én, beomlott mellkasomból százszor
előjössz, romban, megölve, aztán
derűsen fölém magasodsz, s én
csodád dicsérem megint.
Örök ének fészkel árvaságom
völgyeiben; te gyönyörű
vállú remény, feketegyémánt: szétizzó
szembogaram, fogaim falván
pihenő könnyű mosoly.
Állok a harmat örvényeiben
akár az idő, felszedem a Nap
szilánkjait, megmutatom megint
magamnak. Jöjj át testvérem a
világ oszlopcsarnokán!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: Háromszög (Budapest, 2004)
Kiadó: Püski Kiadó
Feltöltés ideje: 2011-11-08 12:26:44
Utolsó módosítás ideje: 2011-11-08 13:15:12
