Ítélet

Úszok a sötét, mocsaras vízben,
Szemeim előtt lebeg a part,
Ködbe burkolva, de szilárdan áll;
Ez csupán, mi még életben tart.

Egy szikla-vár mered az ég felé,
Álmosan tekint reám ablaka.
Növénnyel borított kopott tornya,
Iszapos, rég omladozó fala.

Az idő vasfoga marcangolja,
Míg ő rettenthetetlenül áll.
Engem csupán hínár tart fogva,
Mégis elnyelni készül a mocsár.

Reménytelenül menekülök,
Hiába nyújtom kezeim nyögve,
A szárazföld oly közelnek tűnik,
Mégis belevész az ősi ködbe.

Talán maga a túlvilág a part,
És talán démon-úré a vár,
De ha nem menekülök innen,
A biztos, örök elmúlás vár.

Már csak néhány kósza pillanat;
A biztonságot nyújtó part közel!
A nyúlós sötétség elragad
S az iszap most magához ölel.

Érzem, végleg a halálé vagyok;
a vár reám gúnyosan nevet,
De a végső ítélet előtt
Valaki lassan felém közeleg.

Úri-vaskéz erős szorítása
Ragad ki a halál karmaiból.
S úgy érzem magam, mint akit
Ezer ló patája sárba tipor.

Mert e megváltás vég is egyben,
Hisz megmentőm maga a halál.
Úgy tépi húsom, mint a farkas,
Ki éhezés után vadat talál.

Itt ér el a vég, e fogak között
S miután már támadóm evett,
A kőfalak közé visszaballag;
A vár reám gúnyosan nevet!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.