ERDEI MAGÁNYBAN. Brigittának

Természet lágy ölén erdőnek fái közt,
Madárdal száll tova vidáman így köszönt.
Szerelmet visznek el messze a  távolba,
Szerelmem száll tova, ki tudja most hova.

Megsebzett szívemnek, vágyamnak csillaga,
Érd utol szerelmem nappal és éjszaka.
Momdd el a  bánatom, mi nyomja szívemet,
Emésztő vágyaim mardossák lelkemet.

Bajomra gyógyírt hozz, vidd hozzá sóhajom,
Nem tudlak feledni ez az én bánatom.
Gondolat elsuhan, hozzád száll szerelmem,
Hallgasd meg óhajom, válaszolj énnekem.

Bocsásd meg vétkemet amiért szeretlek,
Reményem egyre  fogy, de  azért kereslek.
Kereslek örökké, kereslek halálig,
Csapongó képzetem ragyogó nyaráig.

Ábrándos  szívemnek adjál eg kis reményt,
Mélytűző szemedből küldjél egy  pici fényt.
Háborgó tengeren hánykódik a hajóm,
Legyél az Istennőm, Édeni őslakóm.

Ne mondd azt hogy szeretsz, érezzem lényedet,
Tudjam hogy  létezel, forrald fel véremet.
Erdei magányban hozzád száll sóhajom,
Madárdal száll tova, elviszi óhajom.

Zirc, 1996. 06. 02.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.