Éves fájdalmak percek alatt
Emlékszem, úgy nyolc éves lehettem,
Mikor rám mosolygott a félelem.
Talán tavasz lehetett, s én csak utaztam
A földalattin és néztem a korom fekete tájat,
Ami mellett elhúztam.
Az ablakon át, ahogy elveszett tekintetem,
Mindig láttam önmagam visszatükröződni.
Akkor sem voltam az a folyvást mosolygó gyermek.
Szomorú arcom önmagát nézte, amikor egy
Olyan mosoly ragyogott fel a tükörképemen,
Amelyet nem én hoztam létre.
Megijedtem, azóta nap, mint nap eszembe jut az-az arc.
Fogva tart engem, rettegek tőle, de az óta nem tért vissza.
Ilyen nyíltan, tisztán talán még sosem írtam, mint most.
De most már nem érdekel semmi és senki.
Meg akarom valósítani önmagam, s az álmaim.
Gyerünk, Kedvesem, szedd össze a ruháid,
Nem kell sok holmi, csak Európába megyünk.
Saját kontinensünket sem ismerjük,
Nézzünk körül egy kicsit.
Csövezzünk más városokban, lopjuk, csaljunk.
Aludjunk az Eiphel torony alatt.
És ott is fogd a kezem, ne engedj el,
Csak amíg lehet ölelj engem.
Igyunk egy kávét és szívjunk egy cigit Amszterdamban.
Fejjünk tehenet az Alpoknál, éljünk!
Vegyük elő gitárjainkat.
Játszhatnánk egy kis Rock n roll-t.
Énekelgessünk a tábortűz mellet,
Válasszunk példaképeket,
De ne kövessük őket, csak higgyünk bennük.
Segíts rajtam, Jim Morrison, hogy tisztán láthassak,
Mutasd meg, hogy kell élni,
Hogy kell túlélni,
Belehalni az álmainkba.
Mutasd meg, hogy szállhatok szembe a világgal
Én nem akarok Te lenni, nem is tudnék,
Csak az akaratodat akarom magamba önteni.
Bárcsak lenne erőm, bátorságom ott hagyni
Az iskolámat, családomat, ahogy te tetted.
Ha majd meghalok, ígérem, elszívok egy cigit
Jimi Hendrix- szel, mert úgy hallottam ő jól teker.
Fessünk szárnyas alakokat a falakra, fejjel lefelé,
Hirdessük, hogy ez már egy új világ.
Hogy eljött, amire régóta vártunk.
Hogy eljöttek a bukott angyalok.
Az igazság zenészei. Lovagok vagyunk, de már nem lovakon
Közeledünk, mégis hangszereinktől retteg egy egész világ.
Talán már csak egyet kell aludni az apokalipszisig,
Talán soha nem jön el, de én már várom.
Ha most rám nézel csak egy szomorú-diákot látsz,
Talán egyszer látsz majd bennem rock-sztárt, költőt,
Térítőt, igazságot.
Ha Ady Endre még élne, szomorúbb lenne, mint volt.
Nincs költészet, nincs hit, nincs önbecsülés, nincs szerelem.
Ma van pénz, számla, háború, és becsmérlés.
Én vennék egy nőt, de a Rock n roll nem fizet jól.
Talán, ha félre tenném a múltat, nem példákat keresnénk,
Hanem megpróbálnék példa lenni, boldog lehetnék.
De most még csak tizenöt évesen- nem látok semmi
Olyan szépet a jelenben, amiért úgy érzem:
Benne kéne élnem!
2004-02-13
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
