Őszi alkony

Őszi ködben mentem, elmerengve...
gondolatim szálltak kerengve,
mint zsákmányéhes sas
prédája felett.
Lecsapva belém vájták körmüket,
s itt, e kopár, hangsüket
tájon rohant meg a sejtelem:
már csak ez maradt nekem.
Mit adott a természet,
volt bár dús tenyészet,
elnyelte enyészet,
elnyelte egészen...
A bokor ágiról a levelek
a fagy szürke mocskával tele
lógnak, s ifjonti haragos-zöldüket
felváltották szennysötét ekrüvel.
A bágyadt nap a ködöt megette,
száját megtörölgette,
önmagát elrejtette
láthatár mögött.
Feltámadó fagyos szél rám ront
hóhérszerszámaival, megbont
ruhát, húsba-csontba mar,
cibálja-tépi ősz hajam.
A földön rőt avar resszen
nyomomban megdermedten.
A nyúlós nyirkot rajta
tél szele jegesre nyalta.
Kietlen, fénytelen pusztaság.
Sötét kilátástalanság.
Jégtű ezredeivel bököd zord
Zimankó herceg fáradatlan.
Rongyos kalyibám mélyén
vár rám kandalló, kémény.
Behúzom a rőzsét, tördelem,
tüzet rakok, élesztgetem.
Lenge-lánginál
talán megmelegszem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-06-02 18:13:31
Utolsó módosítás ideje: 2011-06-02 18:13:31