Kitörés

Tekintetem a ködbe vész…

Ahogy a lenyugvó nap
Sugarainak utolsó nyögéseit
Hallom, úgy rózsaszín Fény
Önti el a kék eget,
S álomként döfi szemembe
A megismerést, mint éles pengét,
Melyen megcsillan a fény,
Mint benned a kéj,
Mint bennem az éj,
Ahogy lassan fölöttünk
Eltűnik az ég.

Tekintetem a ködbe vész…

Amint szárnyaid összezárod,
Azonnal csendesül, kialszik,
Majd eltűnik az utca.
Már nem hallasz hangokat,
Csak egy kóbor kutya
Tépelődését a lerágott csonton,
Majd eltemeti, elássa mélyre,
Mint egykori életét
Mikor a nőstényeken ült,
Majd teste meghűlt,
S már nem tudott úgy vicsorítani
A világra, hogy az ne száműzesse,
Ne küldje el egy idegen szigetre,
Hol kilöki a falka,
Mert eb ebet akarja
Maga alá gyűrni véresen.

Készen áll minden hang,
Sorakoznak s várnak,
Hogy kitörhessenek,
Hogy megszeghessék a törvényt,
Melyet kikiáltott ezer év
Gyűlölete, mely tépett madárként
Esedezett a szívekben.

Óh, bárcsak tekintetem a ködbe veszne…

S ne kéne ily közelről
Látnom az Időt,
Ahogy dolgozik,
Mert nem vagy itt.

2003. 02. 19.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.