Életre hívó

Életre hívom a szavakat,
Téli álomban merengő holtak
Szeméből kilopom a fényt.
Testedből beszélni: kínszenvedés.
Nyugovóra térni minden éjjel,
Hogy nem takarsz be a végtelen kéjjel:
Olyan, mint mikor gyermeki sírást
Olt az anya, ki gyermeki sírt ás,
És könyörtelen mosollyal nézi,
Ahogy fiát a világ felemészti.
Köröttem lebegnek lángoló angyalok,
Imám csendjére feloldozást kapok.

Bűntelenül bűnös, hasztalanul hasznos,
Álomtalan gyermek, kegyetlen harcos,
Vezér és vitéz és angyal és állat,
És, ha kell előttem, seregben állhat
Minden árnyék, minden szó,
Mert, ki beszél nem biztos, hogy szól.
A szív hangja kongatja testem tornyában
A harangot, mely új őrét várja.
Keresztre feszített lelkem kérdez:
Verejték ostroma vagy vér ez,
Mi homlokom síkságán folyóként árad?
Mi ez az erő, mely belülről támad?

                                       2003-04-27






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.