Sztaduk, sztaduk

Szeretem a hajnalokat,
hallgatom ahogy a távolban felsípol egy vonat,
sztaduk, sztaduk, kattog a sínen a kerék,
akár a falban kanyargó vízvezeték.

Ilyenkor sorban mind elém állnak,
férfiak, nők, elhasználtak, felhasználtak,
gyárak, földek szomorú rongyai,
sztaduk, sztaduk, te vajon mit akarsz mondani.

---------------------------

A fennmaradás nagy zálogát már régen zaciba csapták,
a cédulát elcserélték szeszre, kenyérre, hazugságra, kinek mire tellett belőle,
és röhögve borba mártották a szabadság fattyát,
sztaduk, sztaduk, gyerünk a keresztelőre.

Felednünk kéne a cifra paloták üres gőgjét,
nekünk, kik a döglött bérházak tövében élünk, halunk,
bár néha még érezzük eltüzelt zászlóink füstjét,
sztaduk, sztaduk, lassan elrohadunk.

Mégis, kiirthatatlan fák vagytok,
csak gyümölcsötöket tépték le éhes kezek,
és ha újra villódzó fejszékre éretten jajgattok,
sztaduk, sztaduk, madaraitok fészke leszek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-05-13 02:16:38
Utolsó módosítás ideje: 2011-05-13 02:16:38