Még száraz kézzel

„Sötét jelből, mit elevenbe vésel,
az alvadt vér, mit ujjbegyed kiprésel,
bőrödre fröccsen.”
(Déri Balázs)

Még száraz kézzel lenne jó csapni véres arcodat,
maszatolni kicsit a nyakad felé is,
hogy az orrodon kibuggyanó vércseppek
színezzék el a bőröm, a csuklóm tájékán.

És jó lenne aztán homlokon fejelni,
lendületemtől a falhoz rogynál,
aztán egy rúgás kényes tájékokon,
és nem lenne erőd újabb karnyújtásra.

A kacagás bántaná túlérzékeny füled,
aztán jönne a feloldozó sírás,
végignéznék meggyötört, csontos testeden,
és megsimogatnám: úgy jobban fájna talán.

(Mert mit érdemel az, aki eleve összetört szívvel játszik?
Mi jár annak, aki koszos tornacipővel még rátapos egyszer
fénytelen szilánkok útszéli mámorára?)

Hát feküdj a földön vérben ázó arccal,
és én meghatva figyelem majd vonaglásodat,
hiszen így vonaglottam én is egyszer
előtted: szégyenletes szerelem súlya alatt.

De az indulás előtt még:
összeharapott számat kéjes mosolyra húznám,
és egy ajkaidról lerántott vércseppel
indiáncsíkot húznék kipirult orcámra.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-04-13 11:12:21
Utolsó módosítás ideje: 2011-04-13 11:12:21