Még száraz kézzel
„Sötét jelből, mit elevenbe vésel,
az alvadt vér, mit ujjbegyed kiprésel,
bőrödre fröccsen.”
(Déri Balázs)
Még száraz kézzel lenne jó csapni véres arcodat,
maszatolni kicsit a nyakad felé is,
hogy az orrodon kibuggyanó vércseppek
színezzék el a bőröm, a csuklóm tájékán.
És jó lenne aztán homlokon fejelni,
lendületemtől a falhoz rogynál,
aztán egy rúgás kényes tájékokon,
és nem lenne erőd újabb karnyújtásra.
A kacagás bántaná túlérzékeny füled,
aztán jönne a feloldozó sírás,
végignéznék meggyötört, csontos testeden,
és megsimogatnám: úgy jobban fájna talán.
(Mert mit érdemel az, aki eleve összetört szívvel játszik?
Mi jár annak, aki koszos tornacipővel még rátapos egyszer
fénytelen szilánkok útszéli mámorára?)
Hát feküdj a földön vérben ázó arccal,
és én meghatva figyelem majd vonaglásodat,
hiszen így vonaglottam én is egyszer
előtted: szégyenletes szerelem súlya alatt.
De az indulás előtt még:
összeharapott számat kéjes mosolyra húznám,
és egy ajkaidról lerántott vércseppel
indiáncsíkot húznék kipirult orcámra.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2011-04-13 11:12:21
Utolsó módosítás ideje: 2011-04-13 11:12:21
