Cukrot öntöttünk a viaszba

Blankával cukrot öntöttünk a kiömlött viaszba.
A viaszból aztán golyót gyúrtam
Hideg, emberízű ujjaimmal.
Nem volt nagy, feltűnő sem,
De tökéletes volt.
Igenis, a legszebb golyó, amit életemben láttam,
Pedig csak egy zacskó keksz,
Meg egy ízetlen tea közben gyurmáztam
Oda sem figyelve,
Elmélázva,
Blanka kezét nézve,
Amint megpróbál új világokat felfedezni,
És arról álmodozik, hogy híresek leszünk egyszer még…
Igen, ez ’blankás’ gondolat,
S azóta is lappang itt fejemben,
Mint egy belélegzett cigarettavég:
Fekete-fehér csíkos,
Elegáns arany gombokkal,
És elérhetetlen,
Mint egy simogatás attól,
Aki más nőnél akasztja fel a kalapját
Egy fogasra;
Én mégis hiszek neki,
Olyan meggyőzően adja elő
Igazát, hogy:
Igen, egyszer még úgy összeolvasztjuk
A cukrot, meg a viaszt, meg a 'valamicsodát',
Hogy onnantól dolgoznunk sem
Kell már soha az életben.
Ó, mi elkeseredett fenevadak,
Áldott jó szívű némberek…

Blanka, tudod, Blanka,
Csak attól félek én,
Hogy nem sokára elfogy a tea
Vagy egyszeriben meggyízű lesz,
Ahogy ígérték,
Vagy a gyertyák talpig égnek hirtelen,
És csak mi maradunk ott annál az asztalnál
Kiürített mellkas-üregünkkel,
Olvadó, csorgadozó bőrrel arcunkon,
Miközben cukrot
Próbálunk szórni,
S belőle új formákat nyomkodni,
Kiömlött,
Megdermedt,
Ujjlenyomatos lelkünkbe.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-04-11 18:14:15
Utolsó módosítás ideje: 2011-04-11 18:14:15