A pillanat elbeszélése

Beléd szöktem, hogy meglopjalak,
pedig nem voltál nő,
csak anyányi vonzalom,
életen át tartó, pillanatnyi magányomban,
kinek lelkén rajta fekszik az ösztön.

Akaratlan rontottál meg,
hisz már a tétova gondolat is gyaláz,
s míg elfordultál,
agyam fájdalomtesteddel szeretkezett.
Gyötört, hogy csak Te vagyok, s nem Mi.
Egy akartam lenni.

Nem ösztön volt, megmunkált egymásra találás,
de beteg a Mindenség,
mi szépséget lát,
két sors által lemeztelenített tünethordozó
hús-vér, csontig hatoló elmenászában.

Mielőtt még fájt volna a tény, felnéztél,
a pillanat véget ért.
Megszokásból tovább titkolóztunk,
s én beleszomorodtam illatodba,
mit lelkemen felejtettél.
Szeretődből átmenet nélkül lettem magzatod,
mi leélte pillantásodban életét.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-02-14 20:47:12
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-14 20:47:12