Koszorú Gábor Zoltán sírjára

                                 1.
A kővirágot átfesti az este,
magányommal eljátszik a sötét.
Ha valaki itt kincseket keresne
csalatkozik, mert rászorul az ég,

mint koporsó, a gyorsan összeácsolt,
sebtében hulló hó a szememen,
mint hangulat, amely csak kitalált volt,
bár velem történt, nem emlékezem.

Velem hiába vagy kibírhatatlan,
belenyugvást már neked sem okoz -
megfordul az ég, akár a katlan,

akár egy izzó, ékszeres doboz,
amelyben a lét bogara matat -
csak ülök itt, a fáradt ég alatt.

                              2.

Csak ülök itt, a fáradt ég alatt,
bár sejthetném, hogy rád hiába várok.
Egyetlenegyszer megadtad magad,
s magába zárt a debreceni árok.

Így jár minden közbülső királyfi,
aki a sárkányok nyomába ered,
annak sem tudsz már utána járni,
jó ügynek írják-e alá a neved.

Fájhat nagyon, hogy meg kell halni itt,
mert eltemettünk ismét valakit
magunk sajnálva és kétségbeesve.

Az, ami megvolt, mindig hiányzott,
hiányodtól mégis felkiáltok -
koporsódat a föld mohón befedte.

                              3.

Koporsódat a föld mohón befedte,
kétkedésnek helye itt már nincsen.
Ki magányoddal vágyódtál a csendre,
esélyes vagy, megtalál az isten,

mint ahogy te hazádat megtaláltad,
a csillaggal televert ég alatt,
fölépítgetted magadnak a házat,
az alapokat s mind a négy falat.

Ikertestvérem, testvéri barátom,
túl vagy már minden elképzelt határon,
nem ébreszthet fel semmi virradat.

Most június van, örök nyári este,
akinek van még, felhevült a teste,
s te csillagporban fürösztöd magad.

                              4.

Te csillagporban fürösztöd magad.
Zeng-e odafönt örökös madárdal?
A Nagy Út mellett zúgó fák alatt
találkoztál-e József Attilával?

Ha összefuttok, említsd a nevem,
ki kétségek közt ülök mozdulatlan,
hiányaimat leltárba veszem,
ne adósodjon senki sem miattam.

Mert ma másfajta világ a világ,
a késztetés már gyomorból fakad,
s a gondolatnak gond lett a vetése,

a nyomorúság iszonyata rág,
a szakadás mindig tovább szakad -
a jóságért ne várj semmit cserébe.

                                  5.

A jóságért ne várj semmit cserébe,
az önmagában örömét leli.
Már nehezül a könnyű léptű béke,
a katonákat jobban kedveli.

A rikoltozó mentőautóban
nem fekszel már, csillagszekér röpít -
az elmúlás időtlen, mert valóban
a kopjafán az évszám öregít.

Ki nem fél, annak nincs fantáziája,
hát félek én, mint élők közt az árva -
a rettegés minden hiányt betölt.

két szívütés közt iszonyú a semmi,
a semmiből kell bátran messze menni,
mert gyilkosokkal telve már a föld.

                                6.

Mert gyilkosokkal telve már a föld,
statisztikákban ez is egy halál-ok -
te költők közt is nagyon meggyötört,
fegyelmezetten tudtad a halálod:

szemet vetett rád idejekorán,
iszonytató a negyvenhárom éved -
ez olvasható fenn a kopjafán,
bár József Attilát így is túlélted.

Ez is merészség, vallottad sután -
ellenére nem volt semmi érved -
és vers itt nem születhet ellenére,

mint levél sem zöldellhet fenn a fán -
harang csendül lelkeinkben érted.
Lásd: pacsirták lövellnek fel az égre.

                                 7.

Lásd: pacsirták lövellnek fel az égre,
sírod fölött rázendít az élet -
te életedért sosem rogytál térdre,
boldogságodat is elvetélted.

Tied maradt a mulandóság kínja:
titok, hogy tudtad elviselni azt;
mikor lendül a semmibe a hinta,
s a maradóknak nem nyújthatsz vigaszt.

A múlásod is cselekvésre hajtott,
fegyelmezetten megvívni a harcot -
mondogattad és várt az anyaföld -

én azt sem tudom, holnap mit akarjak -
télen sírodra repülnek a varjak -
fölötted szállnak, százszor meggyötört.

                               8.

Fölötted szállnak - százszor meggyötört -
az emlékeim, tizennyolc év után.
Haláloddal, mely akkor összetört
engem, riasztgatom magam ostobán.

Költőnek kijár minden nyavalya,
hogy kiszorítsa belőle a verset,
ő lehet itt a sokaság fia,
ha égi réten nyájakat terelget.

A költő nyakán vonat megy keresztül,
vagy a veséje mond csütörtököt,
vagy egyszerűen érte jön az ördög -

agya megvénül, ébersége restül -,
mely eddig sem volt éppen különös -
időtlen idődet merre töltöd?

                                 9.

Időtlen idődet merre töltöd,
melyik galaxis csillagán lobogva?
Tehetetlen hasztalan üvöltök,
ám szemem mintha mégis mosolyogna.

Nem várok választ immár semmire,
mert költőnek a hiány nem hiánycikk -
felkészültem, de nem tudom mire -
gyermekkorom még bennem karikázik.

Elaléltan a versedbe fogódzom,
világosságra vezettetem magam -,
hogy kéne élnem, azt fürkészem folyton.

Varázsköpenyed látom, felöltöd,
melynek repülő hajtókája van -
magad ott is tovább kell gyötörnöd?

                                10.

Magad ott is tovább kell gyötörnöd?
Az őszinteség nem biztos, hogy igaz.
Nagy csapatban nehéz élre törnöd,
bár József Attila tanítványa vagy.

Te láthatod: ott van már Ladányi,
és elköltözött Baka Pista régen,
s régiekkel indul Kosztolányi
az égi költők dalnokversenyében.

Elképzeltem; lázba jöttem érted,
és lelkesülten neked szurkolok -
oly forrók itt a júniusi esték.

Bizonyságra hited nem cserélted,
bár csábítottak rációs okok -,
hogy istenünknek mindig minden tessék.

                                 11.

Hogy istenünknek mindig minden tessék,
tartottad végig emberségedet,
kínjaidtól kiáltva: mi jöhet még?! -
titkoltad volna, nem vagy már beteg.

Figyelmeztetni kellett volna, hányszor! -,
hogy ne kötözzön meg az indulat,
hogy legelőször magadnak hiányzol,
míg éber ujjad más arcon kutat.

Mert látva láttad, mily rövid az élet;
míg sebeden a kötést kicseréled,
egy pillanattal gyorsan eloson.

És közelebb került hozzád a távol,
már kiléptél a földi éjszakából -
ha él az isten, szerethet, tudom.

                                 12.

Ha él az isten, szerethet, tudom,
mint jövő időt a múlt és a jelen,
ahogy esendőt óv az oltalom.
A halál azóta is könyörtelen,

vagy pontosabban: meg nem alkuvó,
késik olykor, és nem tud késni mégse.
Ha arra érett, lehull a dió -
nem ér semmit az ember cselvetése.

A múló időből vagy kirekesztett,
nem vakít a hit, nem gátol az eszme -
az öröklét megszédített nagyon.

A földön téged senki nem temethet,
nekem jutottál még egyszer eszembe
a veled töltött áldott hajnalon.

                              13.

A veled töltött áldott hajnalon
Istennel lennék oly nagyon betelve?
Nem imakönyvet; könyved szorítom,
s mintha valaki csendben átölelne,

s azt sejteti, hogy íme, visszatért,
de úgy, hogy nem jön már sohase vissza,
és fülembe súg ismerős zenét,
a maradék boromat mind kiissza.

Ki szenvedett, s nem hallgatott a szóra,
a végső órán jajdult fel csupán:
mi minden nem válhatott így valóra! -

mint eszelős, cipelte a keresztjét -
Így emlékszem rád önzőn és bután:
s megnyugodhatok. Rád találtam ismét.

                                   14.

Megnyugodhatok. Rád találtam ismét.
Elkerült messze mindig az öröm.
Úgy körbe font alattomos betegség -
"kívül szakadtál megtartó körön".

Az idő az, mi megakadályozza,
hogy minden dolog egyszerre legyen,
hogy ne lehessen önmagának szobra,
kit emberré formált az értelem.

Az idő, mint a hóhérbárd, lesújt,
és nem áll talpra már a nyomorult,
ki a pergő homokszemeket leste.

Hős az, aki érti, amit érez,
megvalósítja, amire képes -
a kővirágot átfesti az este.

                               15.

A KŐVIRÁGOT ÁTFESTI AZ ESTE,
CSAK ÜLÖK ITT, A FÁRADT ÉG ALATT.
KOPORSÓDAT A FÖLD MOHÓN BEFEDTE,
S TE CSILLAGPORBAN FÜRÖSZTÖD MAGAD.

A JÓSÁGÉRT NE VÁRJ SEMMIT CSERÉBE,
MERT GYILKOSOKKAL TELVE MÁR A FÖLD.
LÁSD: PACSIRTÁK LÖVELLNEK FEL AZ ÉGRE,
FÖLÖTTED SZÁLLNAK, SZÁZSZOR MEGGYÖTÖRT.

IDŐTLEN IDŐDET MERRE TÖLTÖD?
MAGAD OTT IS TOVÁBB KELL GYÖTÖRNÖD,
HOGY ISTENÜNKNEK MINDIG MINDEN TESSÉK?

HA ÉL AZ ISTEN, SZERETHET, TUDOM.
A VELED TÖLTÖTT ÁLDOTT HAJNALON
MEGNYUGODHATOK. RÁD TALÁLTAM ISMÉT.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Kővirágok (Miskolc, 1999)
Kiadó: Felsőmagyarország
Feltöltés ideje: 2010-10-03 18:17:59
Utolsó módosítás ideje: 2010-10-03 18:17:59