Utamon lépdelek








Fátyolos ködfoltok,
hulló falevél.
Új remény csenje betakar.
Átölel az élet s
erővel dúzzaszt
szikrázó ormokon.


Ó, szemem miért oly sötét?
Bénuló testem vak sikolya
csend szirmait szólítja.
Vadrózsák illatán át,
halk lepkék szárnyain
rámtalál a sarjadzó kikelet
lüktető csend fénye.


Utamon lépdelek...  
Hol érces köveken,
hol hamvas fűcsomókon,
hol didergető dér vacogtató
vizes kútjain,
hol selymes hópelyhek fagyos,
de mégis lágy melengető
párnáin keresztül.

Ó, meddig tartanak lépteim?
Örök forgatagban, lidérces álmokban,
vagy egyszer csak eljő a
Semmi végtelen csendszülte fuvallata?








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.