Kismad

Úgy ülsz ott, annyira árván
olyan magányosan, lelked oly' terhelt
úgy ülsz mint faágon gubbasztó kismadár
ki repülni nem mer.

Kis szárnya beteg, talán szíve is,
ki egykor óvva ölelte át
most nincsen itt, kismadár
elcsicsergi röpke élete magányos tavaszát.

Lebbennél a széllel, szél tenyerében,
repülnél csak legyen társad
kinek megbújhatnál teste melegében
szíved keservesen dobban: bárcsak, bárcsak...

Zuhannál a mélybe holtan kismadár,
semmint látnád a hirtelen reggel
fénysortűzzel tisztelgő pirkadatát,
meseszép de ily' árván nem kell.

Két szemed mint fegyvert az égre szegezd
hisz' szárnyaszegetten csak kósza ábránd,
hogy a hatalmas, végtelen felleg
mint egyszülött madárkájára úgy vigyáz majd Rád.

Repülj! Szárnyalj kismadár!
Ha mostohán is de anyáskodik feletted az ég
zengi szellő, zengi szél a bánat búcsúdalát,
Csak repülj! Odafent minden a tiéd.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.