Az enyészet vára

Volt egy megrendíthetetlen pont.
Belőle születtek reménybeli álmok,
S hogy mit látok?
Azokat az imbolygó álmokat,
Amiket ez a pont elhagyott egykor,
S melyben nincs,
Vagy nem is volt szeretet.

Csokorba lehetne szedni őket.
Mint a tavasz legszebb virágait,
Melyek mikor kinyílnak szépek,
S mikor hervadnak,
Fájó szívvel gondolunk rájuk,
S próbáljuk még életben tartani,
Hogy megmaradjon,
Ne kelljen kidobni egyet se.

De ezeket az álmokat is hervadásra ítélték.
Mindegyik csúnyán összeaszalódott,
Mert elhagyták őket,
Mert nem dédelgették keblükön,
S lassan mind felemésztődnek,
Majd eltűnnek,
S nem marad utánuk más csak rom.

Rommá lesznek, s mégis építenek.
Felépítik az enyészet várát,
A szépség rémét,
Melyben torz képpel jelennek meg,
S a tűnő napsugár sem éri el őket,
Csak a mélység,
A sötétség hagy rajtuk nyomot.

Aztán emlékek követik ide mindet.
Olyanok, melyek szintén elítéltettek.
Mert nem kellenek,
Vagy mert csak feledésbe merültek,
Mert nem volt miért emlékezni rájuk,
Csupán megszülettek,
De hogy miért? Már nem tudjuk.

Az enyészet vára nyeli el őket is.
Beépíti szépen egytől egyig magába.
Hatalmas lesz,
Nagyobb talán minden várnál,
S mi nem is tudtunk létezéséről,
Nem vettük észre,
Csak mikor már változtatni nem tudtunk.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.