Havi érzés

Megszokni nem tudom, megtanulni sem.
Feladni nem lehet, nem ajánlottan érkezett.
Csak vegyileg fázom,
magyarázom zsibbadt combjaimnak.
Hormon. Evolúció. Hormon.
Súlyos almáidat melleimben hordom.
Azt se érezném tán, ha belémlőnének
akár a használt kutyákba.
Ha szólnak, lassan hömpölyögnek
felém a hangok, színtelen.
Görcsök csipegetnek, éhes kis dögök,
néha napokig maradnak.
Ez a vér nem türkizkék,
mégis olyan tisztán lüktet, vibrál át húson, izmokon
akár mécsesláng a hosszan sötét éjszakában.
Átlátszóak az álmaim, néha pont telihold idején.
A rossz viccre gondolok, hányszor elmeséltem én is.
„Soha ne higgy egy olyan lénynek
aki öt napig vérzik és nem hal bele.”
Nem akarom érteni, sem érezni, mégis.
Adott az átok, a bűn, ez az értelmetlen szégyen.
Kicsit haragszom is, mégse támadom, védem.
Lógnak ölemből havonta ezek a fájdalomkincsek.
Isten asszony volt egyszer. Mire megtalálom, nincsen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.