Pócspetri

Tavasz volt még, mikor otthon jártam,
buján zöldellt a patakparti sás
s csönd volt. Teremtés csöndje. Mintha
elköltöztek volna, annyira más,
kihalt volt az utca, álmos a Kelet;
A boltba a friss kenyér is még csak
most, délelőtt kilenckor érkezett.
Jobb, hogy nem járt senki sem az úton,
nem jött zavarba, hogyan köszönjön rám,
és hogy ki lehetek. Tékozló fiú,
ki visszatér, ám örök-idegen;
Kitagadott az elhagyott falu.
Egyesbe a gép, alapjáraton
gördültem végig a faluszélre,
-régen az volt még, erre esküszöm-
anyámra néztem, sandán és félve,
észre ne vegye, könnyes a szemem.
Itt fekszik Apám. Már ami maradt
belőle, -hisz harminchárom éve…-
csontok, képek és néhány mozdulat.
A sort Anyám elvétette megint,
utána szóltam: - Ide, csak ide!-
a sírt a fű szépen körbenőtte;
Virult a gaz, a porzó, a bibe.
Szelíden -hogy apámnak ne fájjon-
tépkedtem ki a makacs szálakat,
s egy zavart "miatyánkot" elmormolva  
locsoltam meg a művirágokat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.