Igézõ

Vihar kélt! És az én szívem megszakadt,
Mert téged elfútt egy áradat, mellőlem
Míg feküdtem a fűben, s más nem maradt
Csak kavargó illatod a levegőben;
De itt élsz még a tárgyak rendszerében,
Tiéd gazdátlan szó, vagy árva mozdulat
Hűvös hajnalon karjaimban ébredsz
S éjjel pilláim álmaidra zárulnak.

Est jött fölém s a fehér jég rám fagyott,
Megkövült szívem és szilánkokra törött,
Az emberségről híres lelkem: halott
Odvából reményt rejtő élet költözött;
Vége! Minden vigasz végképp elhagyott;
Megfáradt kedvem felfal dermedt lázban;
Szívem hideg, testem merev: jég vagyok,
Már nem hevít, csak szemed tűnt csillanása.

Ülök egy szirten pirkadatra várva,
Hogy életre fűtsenek a napsugarak;
Lelked elhagyott új otthont találva
Tán a hajnal, majd engem is más útra hajt;
Elhív a fény, s én hordozom emléked,
Míg bennem élsz melengess meg ;- olvadj fel jég! -
Elmúlt est, jön a reggel; s most megnézem
Hisz soha még, nem láttam: a Napfelkeltét.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.