AlAk
AlAk
Apró faház volt, a falai lakkozatlanok és kopottak, zöldek a rájuk rakódott mohától. Lassan lépkedett. A fejét fölvetette. Arcába tűzött a nap. Hunyorgott.
Óvatos mozdulattal belökte az építmény ajtaját. – Meg sem nyikordult. Tudta: nemrég olajozták.
A szájába keserű íz gyülemlett. Semmiképp sem akart a földre köpni. Undorodott a nyáltól.
-Meg sem szólalok? – gondolta. – Hallgatásra ítélem önmagam. (Végképp nem tudta, mitévő legyen.)
-Anya? A mosogatónál ott állt az anyja. (Odabent feltűnő tisztaság, méltóságteljes készenlét fogadta.)
Közelebb araszolt.
Szembeszökően otthonos volt itt minden. Önmaga is meglepődött, hogy mennyire ismerős a számára ez a lakájosnak semmiképpen sem mondható helyiség.
Igyekezett összefüggően gondolkodni.
-Mintha megállt volna odabent az idő.-
A neki háttal álló nőalak hajából a fejtető tájékán egy apró fémkampó türemkedett elő.
Erre egy kékeszöld huzalt kötöttek, amely a plafonig ért, és ott egy ugyanolyan kampóra volt felsrófolva.
-Hogy ne dőljön el-gondolta.
Nem tudott másra nézni.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
