Titanik

Ülök magányosan az óceán partján,
S gondolatban lejátszom a tegnapi napot,
Amikor még együtt voltunk
Fent, egy óceánjáron, a Titanikon.

A hajó, mely eltakarta a horizontot,
Csendesen himbálodzott a parton.
Az utasokkal együtt a tömeget néztük,
Közben a másnapra gondoltunk.

A hajónk nagy tülköléssel,
Elindult végzetes utjára,
Hogy elhódítsa a kék szalagot,
Mely a leggyorsabb hajónak adatot.

A hajó gyorsan szelte a hullámokat,
Hisz versenyt futott az órával.
E közben a fedélzeten a zenekar játszott,
Húzta a talp alá valót.

Ünnepelt a nép, ünnepelt a nagyúri közönség,
Nem gondolt arra, hogy ebből baj lehet még.
A baj, mely éjféltájban kezdődött,
Egy rossz parancsnak köszönhető.

A hajó egy nagy jéghegynek ütközött,
S a hajó alját, mint egy diót, feltört.
Az óceán víze, ki a jussát követelte,
Az óceánjárót gyorsan bekebelezte.

Menekült róla mindenki, ki tudott,
De az óceán nem tágított.
Elnyelte az embereket,
Kik fejvesztve menekültek.

Menekítettem én is a feleségemet,
Ki akkor lett 20 éves,
S egy gyermeket hordott méhében,
De a sors szólt közbe.

A csónakot, melybe több nő tartózkodott,
Egy hirtelen hullám felborított.
S az utasokat a hullám a mélybe lehúzott,
Hogy ott örök nyugodalmat adjon.

A hajóról gyorsan a vízbe dobom magamat,
Hogy a feleségemet visszaköveteljem magamnak,
De a víz hulláma eltérít ettől,
S ellenkező irányba dob ki magából.

Erős kezek markolnak meg engem,
S egy csónakba helyeznek,
De én vissza akarok menni,
Hisz a feleségemmel akarok lenni.

Az óceánjárót a víz örökre elnyelte,
S az utasokból egypárat elengedett,
Hogy hangoztasék az Ő neve,
" Az erőt én képviselem".

Csordás Sándor





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.