Áttûnések

I.
Hangtalan jár,
mintha nem is élne,
mintha ott sem lenne,
az interaktív spirál
fénykörében az a semmi,
melynek ágán...,
akár doboghatna is
az „ áruló szív”.

Némán oson, halkan jár,
mintha itt sem lenne,
mintha lépteire
meg sem rezzenne
az aktív jelenlét.
Látom őt mégis reggelente
buszom ablakán keresztül
a túloldalon, ahogy ellép.
Az arcán finom döbbenet
jelzi: észrevett,
s „lecsüng a kéz.”

Alkalmi jótettek délutánján,
- pacsi önmagunknak –
s néhány kétes szivárvány,
pavlovi reflexek,
fényes pillanatok,
túlélt, hasztalan állomások.

Óvatosan, tapintatosan,
mintha nem is élne,
eltűnik az évezred végi éjek
magándzsungelében.
Úgy tesz mintha...
Nem látod, nem hallod,
nem is sejtheted útjait.
Ha véletlenül megpillantod,
néhány dolog: cigaretta
és szabad képzettársítások
között mosolyog,
már nem vicsorog,
és elmegy,
mintha sohasem
járt volna ott...


II.

Halkan, mintha nem is élne,
Csak suttog, mégis érted.
Némán is az aktív jelenlét
krétakörein belül lépve, lopva,
nem tudod, csak sejted,
visszafogott,
titkos tragédiáit e létnek,
amelyekkel nem tudnál
mit kezdeni éppen.
Halkan, mintha nem is élne,
de sohasem más,
és nem adja meg magát,
sem titkos telefonszámait...






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.