Jégszív
Egyedül vagyok és nyomaszt a magány,
Sötétben sétálgatok, ahol senki sem lát.
Hideg könnycsepp ballag némán az arcomon,
Mint kopogó esőcsepp élettelenül az ablakon.
Kint rideg szellő járja át lényem,
Érzem fojtogatja bús lelkem.
Vakon bámulok magam elé,
Várva a fájdalom csendes telét.
Elemészt a rideg valóság,
Szívembe hatol a jeges táj.
Lassan lopódzik a fagyasztó méreg,
Miben bíztam,szívbe fúródva éget.
Megállt a szél, mozdulatlanok a fák,
Érzem nem fog égni többé már láng.
A szívem szétfeszíti a jég,
Melyben alszik a fájdalom rég.
Lélegzetem marja torkomat,
A hűvös levegő csak fojtogat.
Hallom szívem dobbanását,
Az ábrándok víg kacagását.
Fogok-e egyszer szeretni még?!
Nem akarom tudni hol a vég.
Magfagyott halkan a szívem,
A magány ismét eljött értem
Jégszívet alkotott eddigi életem,
Csendesen elborított a félelem.
De ebben nem létezik érzelem,
Megváltozott a szív, s nem kell szerelem.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.