A nő, akit szeretek

A nő, akit szeretek,
ódon kávéházakban a zongorához
barnul, mint az ősz, a kézzel rajzolt
kínálatból csettintve választ, behunyt szemmel
fürdeti arcát a feketetükrös kávé pörkölt
gőzillatában, belenéz, „a kávé felülete olyan,
mint a múlt ablaka”, ez a gondolat úgy szűrődik
át testén, mint késő szeptemberi szőlőlugas aljáig
a megtört napsugár, mosolyog, elidőz a
„cikória” és a „kávébab” szavak felett, szereti
úgy inni a kávét, hogy közben a friss eső
utáni napfény játékát nézi az ablakon át a
nevetősre mosdatott macskaköveken.

A nő, akit szeretek,
reggelenként gyakran fejből mondja, hogy ma
melyik barátunknak van szülinapja,
a gyerekrajzos vagy híresfestményes képeslapra
nyelvhegyét kidugva rajzolja a versidézetet,
ajándékba pöttyös bögrét, nőitest-hajlású
gyertyatartót finom szivárványpapírba csomagol,
mintha csecsemőt pelenkázna, az új ismerőstől a
második negyedórában óvatosan megtudakolja
a horoszkópját, elmélyült hangon, sóhajtva
kommentálja a világvégét, érdekesnek tartja
a nyelvek kialakulását, szeretne angolul,
olaszul, spanyolul és számítógépül tanulni,
aggódik az afrikai gyerekek és a Tisza sorsa miatt,
szeretne olyan könyvet, ami leírja, hogyan
működik a tévé, a felhő és a telefon,
mint kiscsibe a tyúkanyó alá, úgy bújik
karomba este, miután pityergett kicsit a
József Attila-versen lefekvés előtt.

A nő, akit szeretek,
hosszú fátyolhártya szoknyákban
suhan félénken, csillogó arccal
kacag az erotikus vicceken, kiabál,
ha elfelejtek csapteleptömítő-gyűrűt venni,
simogatja a szobanövényeket, észreveszi
az első madarakat tavasszal, az első
meghalást ősszel, tengerszemben égrajzás:
szemeiben a színpad és a mozivászon,
szeretkezés után sír, azt mondja, az életet
majd akkor értjük meg igazán, ha
visszanézünk rá, hogy milyen gyönyörűen
telt minden napja, ezt mondja a nő,
akit szeretek.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Poszt (Eger), 2000. szep