Csillagalattjáró

1.
Ó, jaj, hogy minden jelképpé válik,
amit kívántam egyszerinek, de úgy,
hogy bármikor megtörténhet, mert
hétköznapi, nincs mítoszuszálya,
kométafeje; de anyag és van, és nincs
amit múltnak-jövőnek hívnak,
mert volt a lesz, és eljő a múlt,
találkát adnak mindenek e percben,
hisz egyszeri, mert nincsen történelem,
most keletkezik mi örökre kihúny,
s nem húnyhat ki, mi örökre keletkezett,
mert minden jelképpé válik, e vihar
mit kívül érzek s a csönd is,
mely belülről fakad, s túl égzengésen
üzen egy nagyobb csöndebb csöndnek.
2.
A hasonlóságban – különbözünk
különbözőségben – hasonlítunk;
Parmenidész szeretője lett volna Zénon,
Szókratész körülöttük ifjú suhanc,
Platón meg kitalálta az egészet,
hogy őbele folyjon minden patak,
s legyen ő a tenger, amiből párák szállnak,
s ha jövő folyamai lesznek is, lehullott
esőjét magukba gyűjtve majd egyszer –
mind belefolyjanak: múltból, jövőből;
mert oly könnyű és oly nehéz az idea.

3.
A napok
Kikelnek belőlem, mint apró magocskák
és a szál vagyok én, mire fölfűzetnek.
Eleje se vége, s csomótlan szál vagyok,
nyakakba nem illő, mert isten ékszere:
nincsen aki hordjon, nincsen ki viseljen.
Lehet, hogy a csillag, mire nézünk, rég nincs.
Lehet, hogy az óránk rég rosszul jár;
s nincsen idő – mire úgy hittük rég.
Sötét az éj – mert bárki lehullhat,
mit véltünk öröknek – mind odahagy;
mítoszaink mind belsőnkbe nőnek,
s ráég a testünk, míg élve marad.
Kikelnek belőlem, mint apró magocskák
és a szál vagyok én, mire fölfűzetnek.
Eleje se vége, s csomótlan szál vagyok,
nyakakba nem illő, mert isten ékszere.
4.
Uram,
én a világot magammal mértem,
vagy rámértem magam a világra,
s nem értem, mivel megmérni véltem
egy világnapban az ellibbenő szárnyat.
Próbálhat-e mértéket, kinek mértéke
megállapodás, fényeknek megállj,
és súlya a fénynek, hogyha megállt.
Mennyi a bizalom bennem, elfutóban,
hogy amit látok, nem volt, hanem van,
csillagot, Téged, én tartlak össze,
múltból néző szemmel jövőt hiszek,
ez minden, amit becsülünk mának;
ami köztünk van és általa mi;
nem áltat testvériség csillagporfénye,
aluljárókból porosan lépek,
nem nézek Rád, mégis tekintetem mélyén
helyed van; jobbik énem, a hasonlatos –
és gyermek kezemmel szélforgót ragadok:
enyém a szél és napodon árnyékot adok.



5.
Miért gondolod: fiad inkább rokon,
közelebb állna hozzád, mint apádhoz
te álltál egykoron,
hisz most közelítesz, korosodván,
hajadból kifakuló jelennel,
mikor idegenben
is meglátod mindazt, ami rokon,
már-már mindenki ismerőse vagy,
közöd sosincs részhez,
mindig az egésszel kell hogy tartsál,
melynek része lehetsz.
6.
Hogyha tudnám mind, mit egykor tudtam;
házam, szobám oly hatalmas volna,
milyen apró voltam benne egykor;
Istennek is más mérete lenne,
sokkal nagyobb és egyszerre
sokkal kisebb lenne.
7.
Ó, a madár, mind a madár,
lelket visz, lelket kaparász,
megül ágon, feketéllik
csőre, karma egybe fénylik;
fényesség a lelkek titka,
tépi-marja, ki hogy bírja,
kinek nem jut – annak könnyű,
csinál, mintha volna szörnyű,
éhe lenne, lélekéhes.
8.
(Egyiptom felé)
Kisebbik nevem tudom idelenn én is,
a nagyobbról nincs ismeretem; hordhatnám
pedig, és átírathatnám a könyveket,
mik tőlem jönnek; úgy tesznek legalább is,
de van egy még titkosabb
és legfensőbb olvasat,
minek hangját se hallom, szavát se értem,
ha el is jutna fülem mezejére – se
látnám, mert oly ősi, vad, nincsen rá nevem,
s ha megszólíttatik, én is vele megyek.
9.
Én, ki ifjan, egykoron,
magam kitakartam s paplanom
lerúgtam rólam, szabadon
akartam élni, álmodom.


Hányféle csöndből gyúrtak hozzá,
míg benső hangom elcsöndesült;
Hányféle zajjal kerítettek,
míg a kerítés belül került;
Miféle számok egyik-másik
része voltam, ki lázadozik,
s magát a matematikát
vontam kétségbe. "–Álmodozik."
(Ha kérdezni már nem tudok, hitem miből lesz?
Kérdezd meg a napot, a holdat, a csillagot:
létük mivégre.)
10.
Aranyos lény az ember
az ember
Nyáron jobb a hóember
hóember
De még jobb a jóember
jóember
Akár nyár van, akár tél
nem gazember.
Mert minden halál három évmilliárd kudarca,
ha az egyént nézzük határaival,
normális életrésze a fajnak,
de a faj képtelen örülni, érezni,
mert azt lebontva lehet csak: arra, aki meghal.
11.
Fiúnk azért fiúnk,
hogy másként tegye próbára
a lehetetlent, hiszen az
életveszély és köztünk él.
Ki festő, könnyű annak,
ha néz, már másként lát,
s csak kezét űzi-hajtja.
A csillagok közötti rést,
ahonnét senki se néz;
szeretni a dolgokat
magukért,
s nem gőzüket, mi égre ér,
nem analógiák ködét,
de világokat, Cezanne
almáiként a mindent.
Hasonlat, ládd, az élet is:
vágyott – előre,
sajnált – utóbb,
de mindenképpen
végével lesz teljes
(Miféle tévedés,
miféle kerülőút,
miféle vegykonyha miatt
szül irodalmat az agy?)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.