A homunculus

Feje nem volt.

Csak a violaszín erek kanyarogtak
viaszoslila, áttetsző bőre alatt, ahogyan
riadtan futkosott össze-vissza, tétova
lábacskáival a kezem fején. Az ujjacskák
(hosszúak, törékenyek, a végük ellaposodott,
akár a pénzérme, vagy a tapadókorong)
tétován tapogattak ide-oda,
kerestek-kutattak valamit, alighanem réseket
(sziklarepedést, valamilyen testnyílást,
mikropórusokat, vagy valami ismerős ízt vagy
íllatot, az üvegajtó aranykarikáinak
parázslását, a régen elfeledett konyha nehéz
szagát, az üveg aljára kövesedett
narancslekvárt, amibe bele lehet szagolni,
vagy végleg beleragadni, hogy ne zuhanhasson
le soha többé.)

Undorodva néztem az ezerfelé kunkorodó
testet, összeborzadtam, amikor a bőrömön
megéreztem a jéghideg, nyálkás
tapadókorongok obszcén érintését.
Kétségbeesetten rázni kezdtem a kezem, a kis
korcs dühödten, egyre-egyre kapaszkodott,
mint a fuldokló, taposott a lábaival.
Amikor végre leráztam, felemeltem az első
kezem ügyébe eső követ, és lassan, nyugodt
és megfontolt mozdulatokkal

iszamós péppé zúztam a koponyámat.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.