mélyhold

féltem, mert koboldot lopott a hold
az ágyam alá. az kaparászott, én
igyekeztem nem odafigyelni, és ahogy
felnéztem, láttam, hogy a hold felhőkkel
álcázta magát. hazudott. nem tudott játszani,
de én mégis megtaláltam. szomorú volt.
magányos. mert azon az éjjelen
elfelejtették őt a csillagok. ránéztem,
erre a máskor oly pajkos holdvilágra
– emlékszem, udvarában mennyit
kergetőztem a milliónyi csillagpor
között –, most bús ura volt önmagának.
megsajnáltam, ahogy a koboldot is
az ágyam alatt. talán, mert mély volt.
talán, mert valami érzés szorult beléjük,
ami lehetett volna boldog is. elmosolyodtam,
és szájam alól egy-egy szelet görbületet
felrajzoltam mindkettejük ajkának szegletébe.
azt hiszem, akkor boldog voltam, ahogy később
felnéztem a holdra. pedig, lehettem volna
szomorú is.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.