Egy "felszívódott" szerelem emlékére

Fodros felhő voltam,
Te a hajnali harmat,
hogy hozzám feljöhess,
szóltál a Napnak,
ki sugaraiból font lajtorját Neked.
Nesztelen másztál, léptedet
nem hallotta senki.
Fáradtan hozzám bújtál megpihenni.
Lassan eggyé váltunk
s az est küszöbén,
nem éreztem, hol kezdődsz Te, s érek véget én.
Hogy szerelem volt-e? Nem tudom.
De azon az alkonyon
dörgött, villámlott,
s miután a vágy a tetőfokra hágott,
zuhanva zuhogni kezdtünk.
Nekünk
ez volt a vég!
Azt láttam még,
(mielőtt elnyelt minket a vetés)
a mezőről emberek jönnek…
Egyikük így szólt:
„Tavaszi zápor, fűszere a földnek!”






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.