Hiúságom tükörcserepei
sebzik lelkem
porosodó országútját,
s cérna-gátat
emelnek elmém
köd-éjje és köd-nappala
fölé.
Idegrendszerem kék
létráján fel-alá
kígyózve keresem
csengő-bugyorba
bújt nélküle-nem-
létezem-lelkemet.
A kétségbeesés
vihar-oltárán már
épp süllyedek, mikor
a tengeri levegő
megremeg, belőle
lelkem keze
nyújtva rohan,
hogy tüdőmbe
margaréta ízéből
folyasson és
szomorúság
mocsarától
engem megóvjon.
