fel

Senki vagyok egy semmi-létben.
A szürke köd is oly közhelyes már,
de mégsem látom magam ködben.
Szerelem sincs, az az elkopott szó,
kinek a rossz, kinek a jó marad végül,
valami rossz, valami jó.
Zajok a térben csak csengenek,
mint a telefon, talán rezeg,
és hív már a valaki aki nem ért,
fel kéne venni de nincs miért!!
Mert unalom ez vagy depresszió,
jöhet a gyógyszer mert nem hat a szó,
elnyom az érzés, mint a kábulat,
az ördög ezen jót mulat.
Röhög a képedbe mint az emberek,
a majmolós sztárolós hadsereg,
semmi pozitív megnyilvánulás,
csak gyűlölet kell, semmi más!!
És ha némelyik majd arconsimít,
lelked a fájdalomtól sikít, mert
mi az a szeretet nem tudja már,
a másiktól mindenki pofont vár.
Azt mondod: én is így élek,
senkinek jót nem mesélek,
a legrosszabbra számíts,
így nem csalódsz, már
más nincs, mibe kapaszkodjak
ha fáj az élet, tudom ne panaszkodjak,
csak befelé nézek így is, micsoda lelki krízis.
Állj már meg ember és nézz fel az égre!!!
Szálljon a lelked a mennyhez
hogy végreÉlj! Hogy végre élj.
Lesz újra napfény és mosoly az arcon
Remény a szívben öröm a hangon,
Kegyelemből élet, Vérből kapott váltságdíj...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.