Vég

Bénult félistenként borulsz le elém,
Megértem kínod, de nem törődöm vele.
Szürke füst lengi be a termeket, ahol
Elbújok egy szép oszlop mögé.
Megtalálsz és lábamba csimpaszkodsz,
Mélyebbre nem is süllyedhetnél,
Könyörögsz, de túl szánalmas vagy:
Arany-pillantásom rád nem vethetem.
Széttört porcelán morzsáit kergeti a szél,
Hörgésed szétkarcolja a falakat,
Hallgatni nem bírom már,
De gyökeret vert lábam a hideg márványba.
Oldalamon fekszem, dobolok ujjaimmal,
Várom az utolsó beáramló levegőt,
Várom, hogy ne fújd végre ki...

Megalázott félisten, ki fiúvá lettél,
Gyötrelmed már nekem is fájdalom.

2003. 05. 16.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.