Nyilas Atilla
Szédület
Most arra a télre emlékezem,
ahogy levetem magam a hintaágyra,
három kisfröccs után a tűző napon,
hanyatt fekve lehunyom szemem, nyikorgó,
ovális pályán lejt a hinta lánca,
mikor Nagy Csillával gurultunk le a dombról,
ő megmutatta, és én csináltam,
feküdtünk hanyatt a Gellért-hegy oldalában
jó a szegények körhintája ,
majd elveszett a slusszkulcs, mondtam,
mondtam és úgy csináltam,
kerestük a szikrázó hóban, a régi,
boszorkányos Gellért-hegy oldalában,
én színleg, ő igazán, és aztán,
mert közben kiraktam, rövid időre
tényleg elveszett, mert nem találtam,
mikor már én is igazán kerestem,
Gellért-hegy oldalában végül megtaláltam,
hogy tavasszal majd a karambol folytán
éppen én vezettem, ugyanazt az autót,
szertartásos, dús vacsora után,
immár pénz nélkül, tankunk kifogyóban,
el a húsvét elől, hátul két stoppossal,
Kalandra fel, húzta a magnó,
Esztergom felé, ahova aztán
mentővel érkeztünk sötét este,
neki az oszlopnak, okos-bután,
nagypéntek pusztító mámorában
Nagy Csillát veszítsem el, bár életben maradt.
(Nem, én nem vezetek mostanában.)
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Élet és Irodalom, 02.11.15.
Kötetben: De én (Budapest, 2003)
Kiadó: Parnasszus
|
|
|
