A szeretet(t) szemét és a birkák csak bégetnek

Mi ez a mocskos érzés?
Végtelen teher nyomja a lelkem,
Végtelenül kedves kis vicc áldozata lettem.
Mit önként vállaltam,
De nem tudtam,
Nem tudhattam, a következményeket.
(Nem tudhattam, mit már elvállaltam)

Szeretetteljes feladatot kaptam,
Melyet nevetve elfogadtam,
Mely érzem, hogy átalakul,
Érzéslavinát indítva foglalkoztat lankadatlanul.
El nem fáradva, de végtelenül lefárasztva.

Ellenállok.
Nem, nem, nem és nem,
Nem leszek szerelmes.
Nem akarok, az fáj.
Nem kaptam még semmit,
Csak ócska jeleket,
Mik lassan felemésztenek,
Megolvasztják mélyhűtött lelkemet.
Nem akarom, óh istenem…

Megint nevetséges és sebezhető leszek.
Fölzabálnak az emberek.
Gyengeségemen nagyokat nevetnek.
Félek tőlük, gyűlölöm őket,
Mentsen már valaki meg engem!

Gyűlölöm a hazugságokat.
Gyűlölöm a rengeteg beteg álcát,
Gyűlölöm az igazságtalanságot,
És az érzelmekkel való játékot.
Gyűlölöm a kibaszott világot,
Ahol a szó és a pénz az úr.
Ahol az igazság a többséggel egyenlő,
Ahol mindenki ember és senki sem isten.
Ahol senki sem valaki,
Hanem mindenki senki.
Ahol a képükbe dörgölöm az ellentétet.

Az ellentét az egész lényem.
És nem jutnak túl az igazságon,
Mely szerint az ellentét egy hiba,
Hülye és béna, aki használja.
Ezt tanítják, ebbe születnek, ezt hiszik,
És sohasem lépnek túl ezen.
Miszerint az ellentét az élet.
Mely szerint a beszéd, hibás,
Mivel mondhatok igazat és hamisat.
És fordítva, mondhatok bármit,
Nincs szabály, nincs semmi.
Hiba a lét, hiba az élet,
Hibás a föld, hentes a szeretet.
Értelmetlen az élet.
Holott szubjektíven fontos,
Relatívan csodálatos.
Miszerint minden viszonylagos.
Ha Isten teremtett, akkor elbaszta a rendszert,
Egy kettős nyilacska miatt,
Mely hol össze, hol széttart.
Ez vagyok én, és még sokan mások,
Ezek az elfogadhatatlan igazságok.
Nehéz lenne elismerni?
Elfogadni, megszeretni?
emberek, hiszen csak egyszer kellene
végre észrevenni.
Egyszer kéne Embernek lenni.
Vagy pont, hogy annak nem!
NEM, NEM, NEM!
Vagy igen?
Ki az? Ki az a senki sem?

Elmúlt napok zaklatott magánya,
Mely szép volt, s szép lesz,
Míg a szépség meg nem rágja.
De hát megrágta.
És a később szembesített ellentét látszata,
Megfolyt, elkerget egy másik világba.
Sírhatnékom van, de nem tudok,
Ordítanék, de nem akarok.
Érezni képtelen vagyok,
Kiirtották belőlem a monoton napok.
Messze vágyódok,
Vissza az anyaméhbe,
Vagy annál is mélyebbre,
Feltörni a felszínre,
Meghalni végre.

Előtte azonban át kell, éljem,
Szép lassan az ittlétem.


„S lettem a hazugság víg katonája,
Véremet ontom a harci mezőn,
Bajtársam csak az egyszerű álmok papja,
Hirdeti, higgyem a gyenge erőt,
LÉTEZIK-E, VAGY KÉPZELEM ŐT?”










Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.