A Népszínház utca felett


Házunkban átlagos szavak laknak,
ne csukd be életünk ablakát, édes,
hadd verődjenek fel hozzánk a fényes
délutánok, a nyár, a filmzene,
a szomszédos fogalmak, szóval mindaz,
ami a lichthofban kavarog, ez az egész
lehetséges élet, leugrom, hozok belőle,
hagyj nyitva ajtót, ablakot, rögtön
újra itt vagyok. Házunkban függőfolyosók
laknak és kapuszárnyak, udvarok - világító-
és árnyas -, az utcán villamosok járnak,
sárgán remeg az ablak, ha csörömpölve
poroszkálnak, csak ide megyek, a sarokra,
a közértbe, a társbérletek, a cselédlakások,
a szomszédos fogalmak mellé, a közértbe
megyek, magunkért. Hozok munkát,
szülőket, beváltom a gyerekkort, hozok
gyereket is édes, jégkrémet és üdülési
csekket, nem tudom, meddig maradok,
tiéd a vasárnap, tégy vele, amit akarsz,
rögtön itt vagyok. Ne csukd be az ablakot
utánam, az ajtóból húzd ki a kulcsot,
a papucsot ne add oda másnak, vedd fel
a pizsamám és bújj be a közös ágyba,
a közös fényképekbe, bújj a közösbe,
hagyd nyitva az ablakot, de ne gyere
utánam. Házunkban gyönyörű szavak
laknak, lépcsőfordulók, penészvirágok,
állok az ablakban, esti tetők között írok,
várok. A tűzfalat, a csempe kéményt,
az ablaktokot, ahogy elengedem,
a macskakő nyikkanását, a földetérést,
írom, hogy ne kelljen ott állnom
a félelem, a szabadság, a szomszédos,
fényes fogalmak felett, hogy írhassak
huzatban, nyitott ablaknál - a bukás felett,
miközben minden mást elengedek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.