Apám cigarettával

Apámtól eleinte kértem, s játékból
dörzsöltem ki cigarettájából a dohányt,
később, mikor félteni elég eszem volt,
tudatosan loptam tőle a cigit, dívány
s szekrény mögé dugva biztos tudatban,
amit cselekszem, szent. Sokáig fel sem
tűnt, hogy pöfékel, valahogy úgy tudta szívni,
az embernek nem akadt meg a tekintete rajta,
pedig sűrűn rágyújtott, gyakran kellett hívni
az ebédhez kintről, mert a lakásba
anyám nem engedte be a füstöt. Munka közben
nem létezett más számára, csak a tökéletesség,
pihenésre elég az a néhány perc, amíg a kátrányt égette
vékony szájában, de égett az akkor is, szegénybe
kapaszkodva, ha két kezét összekulcsolta megtörten,
ha egy mosolyt megeresztett szája szegletében,
ha izgult, ha bevallatlan félt vagy remélt.
Sok képben vissza tudom idézni az időben
egészen addig, míg el nem kezdtek anyámmal
veszekedni, s míg nem a csata nyomaira
kellett hazatérnünk szétszórt ruhák és az óra darabjai közé.
Aztán egyre többet csak úgy láttam, kényszerből él
szenvedélyével, mintha egy felesleges tényező lenne az,
doboz cigi, gyufa, s már ködbe is márthatta arcának
borostáját. A napokban mesélte el,
megfogadta, ha fia születik, dobja a szemétbe,
én mégsem láttam soha nélküle.
A múlt hónapban mégis révbe ért.
Azóta fűt a kíváncsiság, ha nem miattam hát kiért?  






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Magyar Napló, 2006/9