Korlát

Már csak arra visz lépcső,
gondolta lefele a nő.
Koszlott ronggyal fogta a korlátot,
/mint mindig, óvatos volt/
Itt kapaszkodott hatvan éve
gyerekként felfele,
s azóta százezerszer
markolta keze.
Itt múlt el élete
Vigyázott rá a korlát.
Mint kislány, majd kismama.
Óvta három nemzedékét.
Kordában tartotta a koporsót,
miben vitték férjét,
az utolsót.
S látott ez mindent,
az álmait,
miben átlépte
tér és idő korlátait
-mikor még felfele vezette lépteit-
hisz csak álmában merte,
s mára már álma sincs.
Szépségét,
- ahogy a korlátét,-
szétrágta múló idő foga,
rozsda ráspolya.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.