Mama
Látom ma is, mikor elborított az őrület,
s totyogtál csak, már tudattalan magadban.
Fehér copfodból nem lett konty többé,
elvették büszkeséged, s talán
akkor már nem is Te voltál.
De mama! még ma is sírok, ha
eszembe jut:
a halált két karomban tartva,
még fel sem fogtam,
csak ordítottam,
hát nem eteted többé a tikokat?
Nem ríkatsz sosemvolt mesékkel,
nem hallom hangodat,
mikor bolondos nótáid dúdolod?
Tudod,ugye az el nem mondottat?
Vagy mondjam most, mikor késő?
Itthagysz, mint visító malacot az ólban?
Mint jóllakott macska a verebet
a kútkáván?
A vályút akkor ki tölti meg?
A moslékot még be kell keverni!
A kiszsiváid várják a friss csalánt!
Mit hagysz itt mama? Sok talányt?
Elképzeltelek ám sokszor,
mint büszke lányt,
ki bőszoknyában ment a bálba,
s a papát, a délceg kocsislegényt,
mikor nótájával meghódított.
Téged.
A Kökényszemű Katicát!
No ládd!
Erre emlékszem a sok meséből, nem Rád,
ahogy halálod két kezemben tartom,
s üres a markom, mert elengedett az élet.
Szemedben elillant fények,
s már nem nyögi a holnap kínját sóhajod.
És még kiáltok:
Mama! Nem táncoltál a lagzimon!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: nincs