Fosztva
Fosztva
Hűs szél karolta fel a meggyfa levelét,
mi lihegett az erős sugarak alatt.
Ekkor éreztem először nyár melegét.
Csak ez nem csípi szemem, és benne maradt.
Sírtam is, mint tegnap, csak a könnyem nélkül,
mi fel és le mozgó, fehér számon száll át.
Ropog a szó fogam alatt, s gyorsan kékül
ínyem, s körmeim tépik a tegnap szálát.
Fényesen kacsintnak most is a csillagok,
de a kezemmel takarom be a szemem.
Úgy, mint tegnapi nap fények és illatok
szavát hallom, de fejem árnyékkal fedem.
Mindegyikük nézi az illatos mezőt.
Én is, csak az egészét nem.
Felét érzem illatnak, hozzám érkezőt,
de mindkét felem látja. Fosztott a rétem.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.